Leélted az életed, de nem tettél semmit
Értelmetlen végzeted senkit nem érdekli
Porból lettél porrá leszel így szól a fáma
Nem tettél semmit azért hogy ne élj hiába

Drogoztál nőztél balhéztál éjszakákban
sokszor ébredtél kábultan reggel a kádban.
Vettél te álmot s megvettél gyönyört
de pénzed nem boldogított csak gyötört.

Ne engedj a kísértésnek
Ne akard a rosszadat
Ne hidd el az embereknek,
hogy rossz voltál s rossz is maradsz

Azért kell hogy megmutasd.
Az akarat, az muszáj.
Hidd el ez kell, hogy a végén.
a dicsőség szálljon reád.

Érzelmek gyűrűjében, viharok tengerében,
magányban sötétségben, erőben egészségben,
telnek a napjaim, és a túlélés reményében, 
várom, hogy jöjjön egy békés világ.

Nézem a szemed és látom a kínt.
Arcodon az idő vas fogait.
Nézem a szemed, látom hogy sírsz.
Érzem hogy szeretsz, csak már nem bírsz.

Kiégtél lassan, mellettem nem volt nehéz.
Ami rossz volt, arra most fátylat borítanék.
Ha Te is így érzed, még adj egy esélyt.
Ne vedd el tőlem ezt a reményt.

Nézem a szemed és látom a kínt.
Arcodon az idő vas fogait.
Nézem a szemed, látom hogy sírsz.
Érzem hogy szeretsz, csak már nem bírsz.

Az élet rögös útjait most taposod éppen
S már rájöttél csak az számít a bankba mennyi most a pénzed. 
Nem néznek emberi értéket, megromlott a világ
Az embereket az orránál fogva vezetik a pin.... ák.
Csöbörből esel így mindig a vödörbe
és így baszod szét az életed örökre

A másik félnek semmivel sem könnyebb
Rögös útból jut nekik is bőven
Egy kicsi alázat kell hozzá az biztos
Ami mindenkinél más és titkos

De ne beszélj nem sok van már hátra
Csak a fejedet mozgatod előre és hátra
A szemed előtt az lebeg, hogy meg lesz
A századik táska, cipő és a tárca.

Megyek az úton és az ősökre gondolok.
Mennyit nélkülöztek értem, hogy legyen egy otthonom.
Hálátlan gyermek voltam, Csak éltem és nem dolgoztam.
Egyszerre éltem meg mindent, Ezért mára már semmim sincsen.

Csak magamba hittem azt hittem jó így.
És nem értettem apámat hogy miért ordít.
Mire felfogtam a súlyát, s már szavait megértem,
csak ülök és csendesen magam elé nézek.

Anyám úgy vigasztal ahogy mindig tette régen.
S fiamra épp úgy ordítok mint rám az apám régen.
Talán a súlyát az életnek ő is majd megérti.
Az ordítás az szeretet volt így megtanultuk élni.

Ütött az élet akkorát rajtam
A padlón sem hagyott, még ütött rajtam.
Felálltam mindig de újra csak ütött 
Keményebb lettem mint maga az ördög.

A rám ruházott hatalomnál fogva,
az ördögnek jó barátja voltam.
Nem voltam akkor már gyermek,
Soha nem kértem többé kegyelmet.

Soha nem vártam többé a jóra
Tettem a dolgom, s nem hallgattam a hazug szóra.
Minden nap megjártam a pokolnak útját.
Szívemben véremben kegyelmet nem látsz.

Felforrt a vérem egy izzó parázs
Szívemnek helyén egy kőszikla áll.

Csak ülök és nézek magam elé.
Emlékeimből egy másik élet sem volna elég. 
Rájövök ez már nem olyan mint régen
Már nem gyerekként forrt fel most a vérem.
Hiába egy emberöltő
Van olyan seb ami nem feledhető.

Csak egy pillanat és tovaszáll minden
Egy rossz döntés és a legjobb barátom
már soha többé nincsen.
Felnéztem rá tiszteltem mindig

Azt hittem még lehet emberben hinni.
Sokszor terelt helyes útra, tanulhattam tőle.
Indulataim féken tartva segített előre.
Hiába fáj megbocsájtás nincsen
Hiszen a vérem ellen állt fel most a ringben.
Nem lépett meg dolgot mit én megléptem volna.
S ezzel véget vetett még a reménynek is,
hogy egyszer minden feledésbe merülhetett volna.